Amikor egy társuk meghalt, csontjairól lefejtették a húst, majd a szétválasztották a csontokat, elkeverték állati csontokkal és a közeli barlangba vitték.
A Scaloria-barlang
Mintegy 7000 éve a korai földművesek a mai Itália területén különös módon temették el halottaikat – írja a Science.
A „hústalanítás/Defleshing” nem ismeretlen szokás a történelemben, de még nem találtak rá példát Európa korai történetében – mondta el John Robb kutatásvezető, a Cambridge Egyetem régésze a Science-nek. Robb és csapata legalább 22, 7200-7500 éve élt embernek – köztük több gyereknek – szétszórt csontjait vizsgálta meg. A 22 halottat a függőcseppkőben, sztalaktitban gazdag dél-olaszországi Scaloria-barlangban temették el különös módon.
Az edény a lecsöpögő víz alatt
A barlang – amely 1931-es felfedezéséig el volt záródva – kivételesen jó állapotban őrizte meg a maradványokat, amelyek véletlenszerűen voltak összekeverve állati csontokkal, törött edényekkel és kőeszközökkel.
A neolitikus kor emberei általában házaik padlója alá vagy mellé, esetleg a településük környékén temették el halottaikat. De ebben az esetben az eltemetők halottaik csontjait 15-20 kilométerre vitték el településüktől és a Scaloria-barlang felső részében szórták szét. De miért tették ezt, mit gondolhattak életről és halálról?
Hogy a kérdéseket megválaszolhassák, részletesen megvizsgálták az 1978-ban és a nemrégiben feltárt maradványokat. Kevés teljes csontvázat találtak, többnyire szétszórt csontokat tártak fel. Néhány csonton fényes vágásnyomok látszanak, ami arra utal, hogy már csak a maradék izomszövetet kellett eltávolítani, vagyis feltehetően a halál körülbelül egy évvel korábban következett be. Ezért Robb és csapata azt feltételezi, hogy a hústalanítás hosszadalmas, többlépcsős temetési mód volt. Azt nem tudják, hogy mi történt a halottal az első fázisban, de mivel a csontokon nem látszik nyoma annak, hogy állatok tettek volna kárt bennük, feltételezik, hogy a végső temetésig elzárva, talán földbe temetve voltak.
Annyi bizonyos csak, hogy nagyjából a halál után egy évvel szétválasztották a csontokat, a maradék szövetet, húst lefejtették és a barlangba vitték. Valószínűleg ez volt a vége a gyász folyamatának – a halott társadalmi jelentősége szeretteinek csoportjában megszűnt, ezt jelezhette a végső átalakítás, a csontok lecsupaszítása. A rokonok ekkor már szabadon tehették a csontokat oda, ahová más hasznavehetetlenné vált dolgokat, állati csontokat, törött edényeket, talán szimbolikus jeleként annak, hogy az életnek a halálba való átmenete beteljesedett.
Robb kihangsúlyozta, ez a szertartás alapvetően különbözik napjaink szokásaitól, amikor a halál valamiféle tabutéma és igyekszünk halottainkkal gyorsan megszakítani a kapcsolatot. Sok ősi kultúrában az emberek elnyújtották a gyászszertartást, több lépcsőben végezték el, mert a halott addig is jelen maradt velük.
De miért választották a barlangot? Robb úgy gondolja, talán a csontoknak a sztalaktitokkal való hasonlóságában rejlik a válasz. Megfigyelhették, hogy a lecsöpögő vízből képződik a sztalaktit, ezért a neolitikum embere egy nagy edényt tett a misztikusan lecsöpögő víz alá, hogy felfogja a spirituális erőt, amely megteremti a kőcsontokat. A csontok megtisztítása, és a barlangba helyezése olyan mintha az élő csontjai visszatérnének kőszerű eredetükhöz mind kinézetükben, mind tartózkodási helyükben, beteljesítve így az inkarnáció körforgását.
Karosszékben: Miként az Alföld: neolitikus szilícium-völgy c. posztban írtam, Európa első olyan high-tech közösségei, amelyek már ismerték a földművelés tudományát, kiváló ácsok is voltak, sőt ők készítették a világ első faszerkezeteit. Ők voltak az AVK népe, az Alföldi Vonaldíszes Kerámia emberei, tudásuk 7000 éve az Alföldről terjedt tovább.
Ez is érdekes:
Utolsó kommentek