Amikor a nomann elit egy tréfán röhögött, egyértelműen kijelölte, ki tartozik a csoportba, ki az ellenség és ki a barát.
A normann elit a 13. században egészen más okból nevetett, mint azt feltételeznénk. Leghangosabban azokon a tréfákon röhögtek, amiket mások rovására követtek el.
Sajátos humoruk bizonyos egységet teremtett csoportjukban, és világosan kijelölte, ki az ellenség és ki a barát, felfedve a szórakozás hatalmát és értékét – mondta el a Past Horizonsnak Beate Albrigtsen Pedersen, az Oslói Egyetem munkatársa.
A szarkasztikus megjegyzések, a beszólások a mai humornak is részei, a különbség azok minősítésében rejlik. Az önirónia teljes hiánya a kulcs a középkori humor megértéséhez – mondja Pedersen. Az ellensúlyozó szerepet betöltő önirónia nélkül a humor kizárólag arra szolgált, hogy politikai ellenfeleiket sárba döngöljék és saját magukat felmentve, másokat alázzanak meg. A mai humor fontos eleme az önirónia, ami megengedi, hogy másokon és magunkon nevessünk következmény nélkül.
Az új udvari eszmék a 13. század végén alakultak ki a skandináv területeken, amikor a törzsi vezetőknek leáldozott és helyüket az „Isten által kiválasztott” egyetlen uralkodó vette át. Pedersen azt vizsgálta, miként változott és milyen szerepet töltött be a humor az átmenet idején.
Ahogy az udvari ideálok kiformálódtak és megerősödtek, fontosabb lett az illem és a disznólkodás egyre inkább kiszorult a mindennapokból. Ahogy közeledünk a 14. század felé, megjelenik az önirónia és lassan terjedni kezd, mivel már nem jár olyan komoly következményekkel, mint korábban – mondta el Pedersen, aki számos sagát megvizsgált, kereste a bennük megfogalmazott humorok közös vonásait és jellegzetességeit, a közönséges vicceket, a sértegetéseket, a szóképeket, az olyan helyzeteket, amelyeken jókat röhögtek.
Pedersen kihangsúlyozta, a humor fogalma a középkorban még nem létezett. Vagyis azt vizsgálta tehát, amit viccesnek tartottak a 13. századi saga-ismerők, akik természetesen csakis az előkelőségek köreiből kerülhettek ki.
A sagákat az elit tagjai írták az elit tagjainak, vagyis megállapításaim csakis erre a rétegre vonatkoznak.
A politikában a humort az ellenfél provokálására használták, és az, hogy valaki ezeken nevetett, vagy csendben maradt, nyílt állásfoglalás volt, hogy kinek a pártján áll a konfliktusban. A legjobb példa erre a Reikholtban tartott esküvő, amit a 12. században írt le a Þorgils saga ok Hafliða. Egy idősebb törzsfő emésztési zavarokban szenvedett, a nagy ünnepségen böfögött, szellentett, stb. Egyszer csak egy másik törzsfő felállt és elkezdte gúnyolni a férfit, amin a többiek egyre hangosabban röhögtek, sőt maguk is bekiabáltak, végül a verbális csata az idős törzsfő vereségével zárult, aki felállt és elhagyta a termet.
Rekonstrukció
Az efféle jelenetek nagyon gyakoriak, például egyikük rugdosni kezd egy fiút, amihez a többiek is csatlakoznak, s ezen jókat nevetnek, a vicc mindig más kárára történik, valaki mindig elszenvedi a humort. Szinte alig van olyan humoros jelenet, amely baráti légkört áraszt, ahol a résztvevők együtt nevetnek.
Karosszékben: Miként A viking halálos vigyora c. posztban írtam, egy harcos a fogait karcolta feketére úgy, hogy ha felnevet, mindenki halálra rémüljön.
Ez is érdekes:
Utolsó kommentek