Szaharai feltárások a legrégebbi, 13 000 éve folyt etnikai háborúra világíthatnak rá.
Francia és angol kutatók az észak-szudáni, a Nílus keleti partján lévő Dzsebel Szahaba lelőhelyen talált csontokat vizsgálják át újra, miután közülük nagyon sokon kőnyílhegy ütötte sérülést fedeztek fel. A leletek arra vallanak, hogy az eddig ismert viszonylag legnagyobb méretű fegyveres összecsapás áldozatait találták meg.
A Dzsebel Szahaba-i lelőhely a világon az egyik legkorábbi formálisan is temetőnek nevezhető lelőhely, ahol egy helyre több embert temettek el huzamosabb időn át. Az elmúlt két évben számos sérült csontot, illetve csontba fúródott kőhegyet vizsgáltak át. A lelőhelyet már kutatta az 1960-as években Fred Wendorf amerikai régész is, és a mostani leletek tükrében átvizsgálták az ő anyagát is, amit a 20. században nem elemeztek ebből a szempontból.
Kiderült, hogy a halottak – férfiak, nők, gyerekek – többségét ellenséges fegyveresek ölték meg, majd a szerencsétleneket eltemették. Sőt, a vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a támadások – valamiféle elhúzódó, alacsony intenzitású konfliktusokként – több hónapon vagy éven át ismétlődtek – mondta el Renée Friedman, a British Museum kurátora az Independentnek.
A legújabb kutatások azt is feltárták, hogy a
ntropológiai értelemben milyen népességhez tartoztak az áldozatok: a modern fekete afrikaiak őseinek tekintett szubszaharai eredetű etnikum volt. Hogy gyilkosaik milyen népcsoportból kerültek ki, azt már jóval nehezebb volt megállapítani, de nagyon is elképzelhető, hogy teljesen más népcsoporthoz tartoztak – talán Észak-Afrikában/Levantében/Európában élők voltak.
A két népcsoport – noha természetesen mindkettő fajunkhoz, a modern emberhez tartozott, vagyis H. sapiens volt – másként nézhetett ki, feltehetően más kultúrkörnyezetből érkezett és más nyelvet is beszélt. A szubszaharai eredetű népességnek hosszú végtagjai, viszonylag rövid felsőteste, előreugró állkapcsa, széles orra volt, míg az észak-afrikai/levantei/európai népességnek rövidebb végtagjai, hosszabb felsőteste és laposabb arckoponyája volt. Mind a két csoport nagyon izmos és erős felépítésű volt.
Feltehetően a mai észak-szudáni terület egyfajta határzóna volt a két népcsoport között az áldozatok halálának idején. Sőt, a Dzsebel Szahaba-i lelőhelytől mintegy 300 kilométerre délre ennek az észak-afrikai/levantei/európai népcsoportnak a halottait tárták fel, ami arra utal, hogy az áldozatokat olyan területen mészárolták le, amelyet mindkét népcsoport belakott.
Ugyanekkor nagyon száraz, hűvösebb é
ghajlati viszonyok jellemezték a területet, vagyis feltehetően versenyfutás folyt az élelemért – az áldozatokat a jelek szerint olyan időszakban, talán éppen nyáron gyilkolták le, amikor a vízforrások kiapadtak.
Ezt az időszakot nedvesebb, enyhébb klíma előzte meg, ami népességnövekedéshez vezetett. Amikor azonban beállt a kedvezőtlenebb körülményeket teremtő úgynevezett fiatalabb driász időszak, a népcsoportok a kiapadt víznyerő helyek mellől a Nílushoz vándoroltak – ahol végül összecsaptak.
Képek: két áldozat, feltárások 1964-ben
Karosszékben: A lelőhelyet az Asszuáni-gát megépítése előtt tárták fel, mivel a gát megépítésével elárasztotta a víz. Fred Wendorf a British Museumnak ajándékozta a Dzsebel Szahaba-i leleteket, amelyeket most ott kiállítanak.
Ez is érdekes:
Utolsó kommentek