Igen, a hiperaktivitás is üldözendővé szorult. Azért fejlődünk is, mert balkezeseket és vöröshajúakat már nem égetünk.
Így több elektronikus mankót lehet eladni jó pénzért, és rajta tartani a kezet a kikapcsoló gombon. szkaresz.blog.hu/2007/10/19/hiperaktivitas_az_elet_soi

Viszont ha az autisták nem szorultak volna háttérbe, akkor a társadalmunk ma egész más képet mutatna. Kevesebb (vagy semennyi) csoportjáték és a magányos farkasok uralnák a bolygót. Nem feltétlenül lenne rosszabb, csak más lenne.

Egy hasonló teória szerint neandervölgyi örökség.

A neandervölgyi ember készített pattintott köeszközöket, igazából teachnológiailag megelőzte korát (a cro-magnoni ember előtti tízezresekről beszélünk).

Máshogy vadászott, mint a modern ember. Nem íjjal-nyillal-dárdával kerítette be, hanem full contact bevállalta az egy-egyet a jellemzően nagy testű és szőrös prédájával. Rámászott a hátára, aztán egyszerű köfegyvereivel agyonverte. Mi utal erre? Az a rengeteg neandervölgyi csontváz, amin olyan (gyógyult, vagy nem) sérülések vannak, amilyeneket ma rodeósok szednek össze nagy számban.

Mit is tudunk ma egy tipikus autista (ami még az állatorvosi lónál is ritkább) testi tüntetiről?

- pipiskedik, furcsán jár
- borzasztó erősen fog, markol
- szeret pörögni, vagy épp fejjel lefelé lógni
- bántja az erős fény
- fura hangokat ad
- jól tűr fájdalmat, kellemetlen körülményeket

És akkor most képzeljük magunk elé a Nándit, a neandervölgyit, amint a párás, hűvös erdőjében éppen bölényre vadászik. Hideg van, félhomály. A bölények ott legelésznek a ligetben. Közelebboson - léptei zaját esetleg megnyugtató momogásokkal, fújtatással fedi. Már egész közel van a csorda szélén egy fiatal bölénytehénhez. Izmos lába előrelöki, keze az állat sörényébe markol.

Az megugrik, de Nándorunk már átvetette lábát a háta fölött, és minden erejével szorítja. A csorda megugrik, szétrebben, a zsákmány eszeveszett pörgésbe kezd, dobálja magát, igyekszik megszabadulni lovasától. Nándor néha majd leesik, de előrekűzdi magát az állat feje fölé, ráhajol a nyakára, majd egy szerencsés pillanatban foga közé kapja bölény jobb fülét és teljes erejéből ráharap.

Az állat szinte ledermed a sokkoló fájdalomtól (ez állítólag tényleg működik), megáll, Nándor lepattan és a leszegett fejű állat tarkójára húz rövid nyelű kőbaltájával. Egyszer, kétszer, sokszor, míg a bölény össze nem roskad. A homloka borzasztó erős, de most a tarkóját mutatta könyörtelen vadászának.

És akkor nézzünk csak vissza! Mi is kellett ehhez a vadászathoz?

- furcsa járás (lopakodás)
- erős fogás, hogy a szőrbe kapaszkodva ne essen le
- pörgés-forgás, lógás a rodeó közben
- mindez egy hideg, párás, félhományos erdőben, takarásban, nem a tűző napon
- lopakodás közben még hangot is utánzott
- zúzódásait, a hideget fel sem veszi, megszokta

felnőtt Asperger-szindrómásként nekem is egyre inkább az a véleményem, hogy az autizmus, vagy legalábbis annak az enyhe formája -- amivel szerény becslésem szerint nagyon sok olyan ember is érintett, akik nincsenek diagnosztizálva, mert soha semmilyen rostán nem akadtak fenn -- nem valamiféle kóros elváltozás, hanem a természetes diverzitás körébe tartozik.
az enyhe fokban érintettek szintén meg tudnak tanulni közösségben működni, csak a tanulás máshogy működik, mint a nem érintetteknél. a nem érintetteknél a társas viselkedés és az érzelmek tanulása ösztönösen, természetes folyamatként megy végbe. az aspergeresek gyerekkori beilleszkedési nehézségeit az okozza, hogy mi az ilyesmit magunktól nem vesszük észre, hanem úgy tanuljuk meg, ahogyan más a matematikát tanulja -- odafigyeléssel, tudatos erőfeszítésekkel. felnőttként aztán csak eljutunk oda, ahová a többi ember, hogy van egy interfészünk, amivel kezelni tudjuk az érzelmeinket, és a különféle szociális helyzeteket, csak mi nem "ösztönből", hanem "agyból" csináljuk. az más kérdés, hogy a legtöbbünk ide nem a nevelés és az iskolarendszer *segítségével*, hanem inkább annak *ellenére* jut el.

Nem kell olyan nagyon messze visszamenni, hogy olyan társadalmat találjunk, ahol bejött az autista megközeltés. Szerintem elég 100, 200 évet visszamenni a kevés szavú, de sokat tudó erdőkerülők, juhászok, halászok világáig. Vagy még kevesebbet a makacs tudósokig, akik az életüket egy mindenki számára ostobaságnak tűnő elmélet bizonytására fordították, és végül sikerrel jártak.
Ahogy semota írta, meg lehet tanulni ezeket a szociális képességeket, az lehet a baj, hogy az ilyen gyerekek szülei is hordozhatják a szociális vakságot valamilyen szinten, így pont nem biztos, hogy meg tudják tanítani. Valószínűleg őket kellene tanítani első körben, mit hogy kezeljenek az életben, és hogyan adják tovább.